3.

Sziasztok répácskáim! Nagyon sajnálom hogy kb. egy hónapja nem hoztam nektek részt. Ebben a hónapban nagyon sok dolog összejött nekem és időm se és energiám se volt folytatni. Remélhetőleg sűrűbben lesznek a részek mint hónaponta. De nem is magyarázkodom tovább ;D

Jó olvasást, és ne felejcsetek el kommizni!

Puszi: Pezzy

Kicsit gyávaságnak éreztem a dolgot, de elfogadtam hogy Sally ajánlatát, hogy másnap elkísérjen a beiratkozáshoz. Sally tudta hogy izgulok, de azt a taktikát választotta, mintha én lennék a legsikeresebb diák, aki valaha betette ide az iskolába a lábát.

- Nézd van művészeti klub is - mondta vidáman - Kipróbálhatnád az agyagozást!

- Teljesen reménytelen vagyok ilyesmihez.

- Mit szólsz a kosárlabdához? - folytatta Sally.

Grimaszoltam egyet.

-Tánc?Ez már tényleg vicc!

-Matekszakkör?

- Baseballütővel kéne fejbe verned, hogy beiratkozzam oda - motyogtam, sikerült megnevettetnem.

Sally megszorította a kezemet - Megfogod találni a helyedet. Te olyan különleges ember vagy, ezt sose felejtsd el!

Bementünk az irodába. A titkár egy pult mögött állt.

- Ah, biztos te vagy az új fiú Angliából! Jöjjenek csak, jöjjenek! - integetett felénk, és kezet rázott Sallyvel - Mrs.Tomlinson, Joe Denaley vagyok. Megtenné, hogy aláfirkant néhány formanyomtatványt nekem? Te meg Louis vagy ugye? - csak bólintottam egyet.

-A diákoknak csak Mr.Joe  vagyok. Már előkészítettem egy paksamétát neked - ezzel a kezembe nyomott egy köteg papírt. Láttam, hogy már csináltak nekem fényképes belépőkártyát. Az útlevelemhez készített fotó volt rajta, amin úgy néztem ki, mint egy riadt nyúl egy autó fényszórójában. Remek.

- Ha jól sejtem, még nem ismered a helyi szokásokat.

- Nem igazán - válaszoltam.

- Csináltunk neked egy órarendet az alapján, ahogy a jelentkezési lapokat kitöltötted. Tudod mit, majd én elkísérlek az első órádra!

Sally adott egy puszit, majd sok szerencsét kívánt. Innentől már magam kell boldoguljak.

- Milyen helyes neved van: Louis!

- A szüleimnek ez tetszett.

- Nagyon ötletes fantáziadús!

- Hmm, igen..

Miközben  "beszlégetünk" odaértünk a terem elé. Mr.Joe kinyitotta az ajtót.

- Mr.Ozava itt az új fiú.

Mr.Ozava japán-amerikai volt, felnézett a sok lap közűl amit nagyon elmerűlve tanulmányozott. Rögtön 20 arc fordult egyszerre felém. A tanár eléggé jóképű volt, olyan idősebb jóképű pasi stílusban.

- Louis Tomlinson?!

- Igen uram.

- Köszönöm Joe hogy ide kísérte innentől átveszem. Louis ülj le, ahová csak jólesik! - amennyire én láttam, csak egy szabad hely volt egy karamell bőrű lány mellett. Megeresztettem egy átlag mosolyt, amikor becsúsztam mellé a padba. Amikor leültem mellé a lány odanyújtotta a kezét.

- Shopia Smith.

- Louis Tomlinson.

- Aha. Már vettem.

A szünetbe hálás voltam Shopiának hogy nem hagyta magára a sötét kis angol fiút az osztályteremben. Jókat nevetett egy csomó dolgon, amiket mondtam neki mert túl angol voltam, legalábbis ezt mondta.

- Szép az akcentusod úgy beszélsz mint az a színész. Tudod amelyik azokba a kalózos filmekben játszik! És rokona vagy a királynőnek vagy valami egyéb extraság is van?! - cukkolt tovább.

- Ja a nagypapám másod-unokatestvére - mondtam póker arccal.
Shopia szeme elkerekedett: - Most viccelsz!
- De tényleg! Mármint tényleg viccelek!
Elnevette magát, és legyezni kezdte az arcát a jegyzeteivel.
- Egy másodpercig tényleg bedőltem neked, már azon aggódtam, hogy hajlonganom kell előtted.
- Csak nyugodtan! - válaszóltam.
Sorban álltuk a menzán ebédért, majd kerestünk egy asztalt. Az ebédlő egyik fala végig üvegből volt, gyönyörű kilátással a sáros focipályára és a mögötte lévő erdőre.
A nap szikrázóan sütött, a csúcsokat ezüstös csillogással vonta be a fény, és néhány diákok közül kint ettek a szabadban, kis csoportokat alkottak, akiket nagyjából az különböztetett meg, hogy ki milyen stílusú cuccokat hordott. A gimi négy éves volt, tizennégytől tizennyolc éves korig. Én a tizenegyedik évfolyamba jártam, egy évvel a végzősök alatt.
Az ásványvizes palackkal a kezemben hadonászva mutogattam, és kérdezgettem Shopiat az emberekről.
- Szóval Shopia! Ki kicsoda itt?
- Mármint, hogy milyen csoportok vannak? - kérdezte nevetve. - Tudod Louis, néha az az érzésem, hogy a saját sztereotípiáink vagyunk, mert akkor is elkezdesz alkalmazkodni, ha utálod bevallani az egészet. Ha megpróbálsz más valaki lenni, akkor a lázadók között kötsz ki, és ott csinálod ugyan azt mint a többiek. Ilyenek a lehetőségek egy középsuliban.
 A lehetőségek, hogy elvegyüljek valamelyik csoportban, elég csábítóan hangzott:
- Azt hiszem ez ugyan így működött ott is, ahonnan jövök. Had találgassak, azok ott páran a sportolók - az összes filmben amiket láttam meg volt az a típus, a Pomádétól a Hannah Montanáig, és elég könnyű volt kiszúrni őket a mezükről, amit a déli edzésekhez viselnek.
- Aha, ezek a sportbuzik. A többségük el megy, mondjuk szomorú, hogy nincs köztük sok rátermett férfi, inkább csak izzadós kissrácok még. Főleg baseball, kosárlabda, hoki, lányfoci meg sima foci van itt.
- Úgy érted, amerikai foci? Az olyan, mint a rugby, nem? Csak ők mindenhol, ki vannak tömve.
- Azt mondod? - vonta meg a vállát Shopia. Én ebből arra tippeltem, hogy ő se nagy sportmániás. -Te sportolsz valamit?
- A futás nem megy annyira rosszul, és láttak már teniszlabdával is zsonglőrködni, de ez minden.
- Részemről rendben. A sportolók olyan unalmasak tudnak lenni. Csak egy valami jár az agyukban - és nem a szerelem az.
Három diák sétált el mellettünk, és gigabájtokról beszélgettek komoly fejjel, az arckifejezésük alapján akár egy közel-keleti béketárgyaláson is lehettek volna. Az egyikük egy pendrive-ot pörgetett a kulcstartóján.
- Ők az okostojások, akik gondoskodnak is róla, hogy mindenki tudja, milyen okosak ők. Majdnem olyanok mint a stréberek, csak náluk több a technikai hókuszpókusz.
Ezen már nevettem.
- Hogy igazságosak legyünk, vannak okos arcok is a suliban, olyanok, akik tényleg okosak, és ezt normálisan viselik. Általában nem jellemző rájuk, hogy egy csapatban járnak, mint a stréberek vagy az okostojások.
- Hmmm. Aha. Nem hinném, hogy bármeik társaságba is sikerül majd beilleszkednem.
- Nekem se megy. Nem vagyok tök hülye, de azért szuper zseni alapanyag sem. Aztán vannak még a művészi arcok: színjátszósok, zenészek ilyesmik. Ide nagyjából passzolok, mert szeretem a képzőművészetet meg a dizájnt.
- Találkoznod kellene a szüleimmel.
Hallottam ahogy Shopia körmei izgatottan dobolni kezdett az üdítős dobozon, amelyet a kezében tartott.
- Úgy érted, hogy ti lennétek az a család? Akik Mr.Rodenheim Művészeti Központjába jöttek?
- Ühüm.
- Szuper! Nagyon szívesen találkoznék velük.

 Egy csoport ment el mellettünk, a srácok fenekén úgy lógott a gatya, mint a hegymászók lógnak egy kiugró sziklán, biztosító kötél nélkül.
- Ezek néhányan a deszkás arcok közül - fintorgott Shopia. - Ezzel azt hiszem, eleget mondtam. Ja és nem szabad kihagynom a rosszfiúkat sem! Nem nagyon fogod őket erre látni az ilyen lúzertársaságban, mint mi vagyunk. Ők túl menők hozzánk. Talán most is kinn vannak a parkolóban a rajongóikkal, és a köbcentiket meg a karburátorokat hasonlítgatják össze, vagy a fene tudja miket. Ez szokott leni, kivétel, ha megrováson vannak. Kihagytam valakit szerinted? Ja, van még néhány aszociális egyén. - és egy kis csoportra mutatott a tálaló előtt.- És aztán ott van még néhány külön bejáratú sziklás-hegységi síszövetségünk. Véleményem szerint ez a legjobb dolog a városban.
Biztos látta az arcomon az aggodalmat, mert gyorsan megnyugtatott:
- Több dolgot is csinálhatsz: síelhetsz, azzal a sportmániások közé is tartozhatsz, és közben a legjobb jegyeid lehetnek. Nem kell egyetlen társaságnál kikötni.
- Kivéve a lúzereket.
- Á, ne is foglalkozz velük! Minden iskolában kijut néhány -ezzel kinyitott egy joghurtot - Senki nem csinál nagy ügyet belőlük. Szóval milyen volt a régi sulid? Mint a Hogwart? Menő arcok fekete talárba öltözve?
- Ööö... nem - nevettem el majdnem magam. Ha Shopia látott volna minket ebédidőben az otthoni sulimban, biztos nem a Hogwart jutott volna eszébe, hanem inkább egy állatkert, ahogy en kétezer másik diák harcoltunk a túlzsúfolt ebédlőben a negyvenöt perces ebédszünetben - Inkább olyanok voltunk mint ti.
- Nagyszerű, akkor igazán otthon érezheted magad nevetett fel.
Miután befejeztük az ebédet volt még egy kettő óránk. Egész végig Shopia mellett maradtam mert ő nekem olyan volt mint egy kőszikla ő a biztos pont. A nap végén elindultam a hatalmas tömeggel, amely kifelé áramlott az épületből, és megpillantottam a rosszfiúkat akikről Shopia mesélt. A napfény pont rájuk esett a parkolóban, nem volt semmi misztikus bennük, de kétségtelenül törvényen kívülinek tűntek. Öten voltak, és a motorjuknak dőlve beszélgettek: két fekete srác, kettő fehér abból az egyik vörös a másik fekete hajú és egy göndör hajú. Bárhol, és bármikor kiszúrtad volna hogy ő az elsőszámú bajkeverő. Az arckifejezésük is illett mindenhez. A gúnyos vigyoruk ahogy minket "pornépet" figyeltek.
Az  énem egy része arra vágyott, hogy én is képes legyek erre, hogy csak ott álljak abszolút magabiztosan, és lepattintsam a világegyetem összes lakóját, akit nem érzek elég menőnek. Bárcsak hosszú lábú Isten lennék, vagy legalább vágna az agyam, vagy úgy néznék ki hogy az emberek felfigyeljenek rám. Aztán gyorsan dobtam az ötletet, mert ezzel csak az olyan lúzerek foglalkoznak mint amilyen én vagyok, náluk a menőség velük született dolog.
A göndör srác különösen foglalkoztatott. Szemét nem láttam mert napszemüveg volt rajta. A karjai összekulcsolta és ráhajolt a motorja ülésére. Olyan volt mint király a lovagok gyűrűjében. Látszott nem gyötrődik, hogy netán bármiben is hiányt szenvedne.
Figyeltem ahogy beindítja a motorját, röviden int a haverjainak, és kilőtt a parkolóból. Sokat adtam volna azért, hogy ott ülhessek  motorja hátsó ülésén, majd a lovagommal együtt hazafelé suhantam volna. Hirtelen rám tört a nevetés a saját kósza gondolataim miatt. Hallod te saját magadat?! Ezek a srácok más univerzumból jöttek nem az enyéből. Én a régi jó Louis vagyok, ők meg istenek. A világ pedig így működik!